Vizet az elefántnak - A folytatás - Bevezetés

A Jankowski család háza

BEVEZETÉS

Arra ébredek, hogy nehezen megy a levegővétel. Mintha valaki rongyot gyömöszölt volna a torkomba. Kába vagyok, de végül az önkéntelen köhögés, ami előtör a mellkasomból, eléggé felébreszt ahhoz, hogy rájöjjek, valami gond van. Nagy gond. A füst betölti a szobát, alig látok valamit. Kell pár pillanat, amíg az agyam feldolgozza az információt: Atyaég, tűz van!

Keljfeljancsiként pattanok ülő helyzetbe, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is szédülök. Felemelem a kezem, és a fejem alól kihúzom a párnámat, aztán az arcomra borítom. Veszek két mély lélegzetet az anyag takarásában, hogy kitisztuljon a tudatom, majd ismét, immár lassabban, megpróbálkozom a felkeléssel.

- Marlena… – fordulok azonnal hozzá. Mellettem fekszik az ágyban, és mélyen alszik. Nem csodálom… Ma teljesen kifárasztotta Bobó a csínytevéseivel. Néha rosszabb, mint a gyerekek.

A törékeny vállak alá csúsztatom a karomat, és megrázom Marlenát. Meglepetten rándul össze, aztán azonnal köhögésbe kezd. A szája elé kapja a kezét, és rémülten pislog körbe.

- A gyerekek! – sikolt fel, amint felfogja, mi a helyzet. Kitántorgunk az ágyból, és egyenesen a gyerekszobák felé vesszük az irányt. Én Simonhoz, Marlena a lányokhoz megy. Alig fél perc múlva egyesül a családunk a folyosón.

Odabent Simon ágyáról lerángattam a lepedőt, és szétszaggatva az arcunk elé szorítottam egy-egy darabot, most pedig a lányok kezébe is belenyomom a fehér anyagot. A sajátomat Marlenának adom, és átveszem tőle Dinah-t. Én magam takarom el az arcát. Még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülötte.

- Gyerünk! – indulok el a lépcsők felé terelve mindenkit. Egyszerre próbálok köhögni, nem leejteni a kislányomat, figyelni Marlenára, Simonra és Ruth-ra, valamint úgy haladni, hogy ne essek hasra semmiben. Ezerszer megmondtam már Simonnak, hogy ne hagyja az út közepén a játékait!

- Istenem, segíts! – Marlena tágra nyílt szeméből már anélkül is tudom, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam, hogy lepillantanék a földszintre. A lépcső alja lángol, ahogyan a házunk szemközti fala is a kijárattal együtt. A forróságtól nedvesen tapad rám a csíkos pizsamanadrágom, és a homlokomról a szemembe csordul egy izzadtságcsepp. Hunyorogva próbálom kipislogni, de a csípő érzés nem múlik el.

- Vissza! – utasítom őket. Marlena kézen ragadja Ruth-ot, és mind visszabotladozunk a hálószobába. Simon karjába nyomom Dinah-t, és feszegetve igyekszem felhúzni az ablakot. Folyton beragad ez az istenátka! Végül megunom a felesleges próbálkozásokat, felkapom a sarokban álló széket, és intek a többieknek, hogy álljanak hátrébb.

Az üvegdarabok szanaszét repülnek, ahogy a szék oldala nekicsapódik az ablaknak. Az egyik apró szilánk felsebzi az arcomat is, de nem törődöm vele. A legfontosabb most az, hogy kijutassam a családomat ebből a lángoló pokolból.

- Mássz le a talajra, leadom neked a gyerekeket! – mondom el Marlenának a tervemet, de megrázza a fejét. Pár másodpercig egymás szemébe nézünk. Pontosan tudom, mire gondol, de nagyon nem tetszik az ő ötlete. Sokkal jobb az egyensúlyérzéke, mint nekem, így jobban tudna segíteni a tetőn a kicsiknek.

- Menj! – ragadja meg végül a karomat, és az ablak felé tol. Mély levegőt veszek, majd kimászok a szabadba. Óvatosan végigaraszolok a cserepeken, aztán az ereszhez érve leülök, és a tető szélére kúszva megtámasztom magam a karjaimmal. Csak egy ugrás… Csak egy aprócska ugrás…

Lehunyom a szemem, és ellököm magam a tetőtől. Még szinte fel sem fogom, hogy a levegőben vagyok, már be is csapódom a földbe. A karommal sikerül tompítanom az esést, de így is fáj minden porcikám. Nagy nehezen talpra küzdöm magam, és felnézek. A tűz már átterjedt a felső emeltre is. Recseg-ropog az egész ház, mintha a deszkák sírnának.

- Marlena! – kiáltom. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, ahogy megjelenik a tetőn. Az arca és a ruhája fekete a koromtól. Kis csomagként hozza a karjában Dinah-t, és egyszer sem inog meg a lába. Mintha csak a lovai hátán sétálna. Kecsesen, félelem nélkül. Csak akkor látok rettegést csillanni a szemében, mikor a tető szélére ér, és lenéz rám. Én is félek. A tető, mintha most magasabbnak tűnne, mint korábban. Mi van, ha nem tudom elkapni a kicsit?

Marlena tétovázva néz körbe, aztán ahelyett, hogy ledobná a lányunkat a karomba, jobbra indul a kémény felé. Követem őt a földről, de csak akkor értem meg, mire is készül, mikor hozzákezd a mutatványhoz. Az agyvérzés és a szívroham kerülget. Érzem, hogy közel állok mindkettőhöz.

Leül háttal nekem, aztán a vádlijai közé szorítja a kéményt. Ahogy lassan hátradől, a gyomrom a torkomba ugrik. A mellkasa, a vállai és a feje lelógnak a tetőről. Ha így bucskázna le onnan, a koponyája biztos, hogy szilánkosra törne. A rémkép szinte valóságként jelenedik meg előttem.

Pár pillanatig mozdulatlan marad, aztán a karja a levegőbe emelkedik. Egyenesen az ég felé nyújtja a lányunkat. Nem tudom, hogy tényleg lassan mozog-e vagy csak nekem tűnik hosszú perceknek a várakozás, de végül a karját leengedi a fülei mellett. Dinah ott lóg fejjel lefelé, és torka szakadtából üvölt.

Nem érem el. Egyszerűen nem megy!

- A láda… - köhögi Marlena. Először nem értem, de mikor oldalra fordítja a fejét, rájövök, mit akar.

A ház mellett a fűben ott áll a láda, amelyben a lószerszámok érkeztek tegnap. Mellé rohanok, aztán megragadva a két szélénél vonszolni kezdem a kémény alá. Csak még egy kicsit… Így…

Ahogy ráállok épphogy elérem az ujjbegyemmel a vörös pihéket, amik rendes haj helyett borítják még a babakoponyát. Marlena barna tekintete az enyémbe olvad. Az ujjai lejjebb csúsznak a pici babatesten. A szája mozog. Először azt hiszem, hogy hozzám beszél, de aztán rájövök, hogy csak egy imát mormol magában.

Dinah szép lassan ereszkedik a kezembe. Ahogy biztosan fogom, Marlena elengedi őt, felhúzza magát ülő helyzetbe, aztán talpra pattan, és indul a többiekért. Leugrom a ládáról, és távolabb viszem a kicsit. Leteszem a fűbe, és már rohanok is vissza.

Ruth-tal és Simonnal kicsit egyszerűbb a helyzet. Mindketten felém nyújtják a karjukat és belém kapaszkodnak, mikor az anyjuk leadja őket. Végül Marlena következik. Leül a tető szélére, és a karjaimba ugrik. Ledönt a lábamról. Szó szerint. De végül mind épségben húzódunk hátrébb.

A térdemre támaszkodom, és igyekszem legyűrni a köhögőrohamot, mikor meghallom a kétségbeesett trombitálást.

- Rosie… - Ahogy felnézek, Simon karja a ház mellett ideiglenesen felállított sátor felé mutat. Csak most eszmélek rá, hogy a szikrák átpattogtak a vászontetőre, ami ugyanúgy lángokban áll, mint a házunk.

Gondolkodás nélkül rohanok be a sátorba, miközben a hátam mögött hallom Marlena kétségbeesett kiáltását. Rosie nincs túl jól. Megöregedett és egy megfázás teljesen legyengítette. Ezért is hoztam egy időre haza, hogy mindig mellette lehessek és ápolhassam.

- Itt vagyok, Rosie! Semmi baj! – rohanok azonnal a cölöphöz, amihez odaláncoltam. Bár nem volt sok értelme. Most is kimerülten hever a földön, csak az ormánya tekergőzik a levegőben. Bobo felugrik a hátára, és hangosan sivalkodik. Egy égő anyagdarab éppen a lábam előtt landol. Bele sem akarok gondolni, mi lett volna, ha a nyakamba zuhan. Ahogy Rosie szabad, rájövök, hogy fogalmam sincs arról, hogyan bírjam rá, hogy talpra álljon.

- Rosie, wstańj! – kérlelem. A tekintete felém fordul, és ismét meglengeti az ormányát. Megérintem a kezemmel és könyörgően nézek a szemébe. – Rosie, naprózd! – A póznák vészesen recsegő hangot hallatnak. Bármelyik pillanatban beteríthet minket a lángoló takaró.

A hatalmas elefántláb végül megmoccan. Rosie csak nehezen tudja magát talpra küzdeni. A nyakának dőlök a két tenyeremmel, és próbálok segíteni neki. Mikor végre két lábon áll, ingadozva indul meg utánam. Bobó leugrik róla, és most az én nyakamba kapaszkodik. Egyik tenyerével eltakarja a szemét, mintha attól, hogy nem látja, a veszély egyáltalán nem is létezne. Bár ilyen egyszerű volna…

- Rosie, gyerünk, ruch sie! – biztatom két hörgés között. A kezemet a szám elé szorítom, de a füst marja a torkomat, az orromat és a szememet is. Könnyek csorognak végig az arcomon.

Mikor végre megérzem a friss levegőt, már nem csak a füsttől tudnék sírni. Épp csak pár méterre jutunk Rosie-val, mikor a sátor a földre rogy felperzselve maga alatt a talajt. A következő percek összemosódnak. Bobó eltűnik a nyakamból, és Marlena veszi át a helyét. Hallom, hogy sír, de nincs elég erőm ahhoz, hogy megszólaljak. Csak magamhoz ölelem, és figyelem, ahogy a házunk porig ég.

Akkoriban rengeteg embernek szúrtam a szemét. Én voltam az állatdoktor, aki a cirkusz világában az előadók és a munkások között egyensúlyozott. A chicagói Brookfield Állatkert állatorvosa, akinek a helyére jó páran pályáztak. Sokaknak lett volna oka arra, hogy rám gyújtsák a házamat. Mégis olyasvalaki végzett majdnem az egész családommal, akiről sosem gondoltam volna…

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki bármiben is segített a fejezetnél (netes infók kutatása, lengyel fordítás stb.)! Zsuzsának, Zorának és az apukájának, Orsinak és Katinkának. Remélem, senkit sem felejtettem ki, de ha mégis, akkor szóljon mindenképpen! :)